„Isten! Én Istenem vagy te, jó reggel kereslek téged..” (Zsolt.63,1.)
Időnként elképedek azon, milyen hosszú ideig tudunk szenvedni egy helyzetben, mielőtt beszélnénk róla Istennek, és meghallgatnánk a válaszát. Panaszkodunk a problémáinkról, zúgolódunk, sopánkodunk, elmondjuk a barátainknak és arról beszélünk, bárcsak Isten tenne valamit. Szenvedünk a helyzetekkel fejben és érzelmileg is, és gyakran elmulasztjuk, hogy kihasználjuk a legkézenfekvőbb megoldást: az imát. Még ennél is rosszabb azonban, ha ezek után elhagyja a szánkat a létező legnevetségesebb mondat: „Hát, akkor most csak imádkozni tudok.” Biztos, hogy hallottad már ezelőtt és talán te is mondtad. Mindnyájan voltunk így. Mind bűnösök vagyunk abban, hogy az imát úgy kezeljük, mint valami utolsó mentsvárat, és olyanokat mondunk, „Hát, semmi más nem működik, szóval talán imádkoznunk kellene.” Tudod, mit mond ez nekem? Azt, hogy igazából nem hiszünk annyira az ima erejében, mint kellene. Olyan terheket cipelünk, amiket nem kellene – és az élet is keményebb a kelleténél – mert nem fogjuk fel, milyen erőteljes az ima. Ha így tennénk, minden helyzetben Istent kérdeznénk meg, és meghallgatnánk, mit mond, nem végső mentsvárként, hanem első reakcióként.
Isten szava ma hozzád: Legyen az ima az első reakciód, ne az utolsó mentsvárad.