Aki pedig világi javakkal rendelkezik, de elnézi, hogy a testvére szükséget szenved, és bezárja előtte a szívét, abban hogyan lehetne az Isten szeretete? Gyermekeim, ne szóval szeressünk, ne is nyelvvel, hanem cselekedettel és valóságosan. —1 Ján. 3:17–18
A leggyorsabb módja annak, hogy áldottá váljunk az, ha elhatározzuk, hogy áldássá válunk mások számára. Amikor úgy döntesz, hogy nagylelkű szívvel kinyújtod a kezed, hogy kielégítsd a körülötted élők szükségleteit, Isten eláraszt majd az Ő gondoskodásával. Az az ember, akiből folyóként árad az áldás, soha nem szárad ki.
Minden hívő ember szíve mélyén ott van, hogy segítsen másokon. Az önzés azonban annyira agresszívvá tehet bennünket a saját vágyainkkal kapcsolatban, hogy megfeledkezünk a körülöttünk lévő szükségletekről.
Az emberek mindenütt szenvednek. Vannak, akik szegények; mások betegek vagy magányosak. Megint mások érzelmileg sérültek vagy szellemi szükségleteik vannak. Egy egyszerű kedvesség elérheti egy sebzett embernél, hogy az illető szeretettnek és értékesnek érezze magát. Az emberek beleeshetnek abba a csapdába, hogy egyre többre és többre törekednek. Ez a küzdelem gyakran kevés vagy semmilyen eredményt nem hoz. Isten segítségével törekedhetünk arra, hogy kitűnjünk másoknak való adakozásban. Ha így teszünk, megtapasztaljuk majd, hogy Ő gondoskodik arról, hogy legyen elég a saját szükségeinkre is, és bőven legyen mit továbbadnunk.
Nincs nagyobb áldás, mint adni a rászorulóknak.
