„Még nyelvemen sincs a szó, te már pontosan tudod, URam.” (Zsolt.139,4.)
Mivel egyen-egyenként kapcsolódunk Istenhez – Ő is így akarja – egyedi módon is kell imádkoznunk. Még akkor is, mikor másokkal együtt imádkozunk, egyéniségek vagyunk, egyszerűen szívünkkel kapcsolódunk hozzájuk, egy hangként. Mikor így közösen imádkozunk, hiszem, hogy Isten sokkal jobban akarja, hogy egységben legyenek a szíveink, mint azt, hogy ugyanazt a módszert alkalmazzuk.
Mikor azt mondjuk, „Uram, taníts engem imádkozni”, azt kérjük tőle, hogy tanítson meg eltérő, személyes módon imádkozni, és így az imáink könnyen, természetes módon fejezzék ki, kik vagyunk. Nem kell az imakamrán kívül hagynunk a személyiségünket. Úgy kell Istenhez mennünk, ahogy vagyunk, és adjuk meg neki az örömet, hogy élvezze „eredeti” társaságunkat, amilyennek Ő teremtett minket. Erősségeinkkel, gyengeségeinkkel, egyediségünkkel és a többi tulajdonságunkkal kell közelítenünk Istenhez, melyek csodálatosan megkülönböztetnek mindenki mástól a világban. Isten szeret ott találkozni velünk, ahol éppen vagyunk, szereti a velünk való személyes kapcsolatot, és segít abban, hogy felnőjünk azzá, akivé akarata szerint válnunk kell. Üdítő dolog rájönni, hogy jöhetünk Istenhez úgy, ahogy vagyunk, és megnyugodhatunk jelenlétében.
Isten szava ma hozzád: Nem kell „sminkelned”, mielőtt találkozol Istennel.